6. fejezet

A terapeuta megnyomta a kapucsengőt. A házban megszólalt a harangjáték, amely egészen hozzájuk elhallatszott. A kutya a füle botját se mozdította a hangra. Sokkal jobban lefoglalta a férfi bal keze, amit bőszen nyalogatott.

Alig fél perc múlva kinyílt a ház ajtaja. Egy fiatal, de leharcolt, megfáradt asszonyka nézett ki rajta, meglehetősen bizalmatlanul. Kellemetlenül mérte végig a három idegen férfit. Majd pillantása a terapeutára terelődött, akinek nyakából a kislány nézelődött. Ekkor elvesztette önuralmát, és hatalmasat sikoltott.

- Hajnika!

- Na, ez szép lesz – mosolyodott el Gábor. - Az eltévedt bárány hazatalál. Anya és lánya ismét egy család lesz.

- Romantikus családi egyesülés, könnyek és brühühü – morogta cinikusan Péter. - Ki nem állhatom az ilyesmit.

Az édesanya futva indult a kapu felé. Gergely levette nyakából a gyereket, és a földre tette, ahol az kitárt karokkal várta az anyai ölelést, megfeledkezve minden másról.

A nő szinte feltépte a vaspántos kaput, és heves mozdulattal ragadta magához gyermekét.

Péter kissé kihúzta magát, önkéntelenül is, és felkészült lelkiekben az érzelgős hálálkodásra, meg a véget nem érő köszönetmondásokra. Gábor kissé még el is pirult, de Gergelyen semmiféle érzelmi változás nem látszott. Közönyösen meredt maga elé. És hármuk közül talán ő volt az egyetlen, akit a következő pillanat nem kólintott fejbe.

- Kik maguk, és mit csináltak a kislányommal?! - kiáltotta hisztérikusan a nő.

Pétert mintha arcul csapták volna. Jeges fájdalom markolt a szívébe, ahogy ránézett az előttük guggoló nőre, aki – miközben védelmezően szorította Hajnikát – olyan gyűlölettel meredt rájuk, mintha legalábbis ők rabolták volna el tőle a gyereket.

A kutya értetlenkedve nézett hol a gazdájára, hol az idegenekre, majd szőrét borzolva kissé hátrébb húzódott, és halkan morogni kezdett a terapeutára, akinek az előbb még a kezét nyaldosta.

- Visszahoztuk, hölgyem – felelte Gergely színtelen hangon.

- Mert hát... ugye... izé... eltévedt... és hát... izé... ott sírt, és... a játszótér... meg minden... – hebegte Gábor pániktól vibráló hangon, és igyekezett mindent megtenni azért, hogy azonnal tisztázza a helyzetet.

Gergely leintette. A nő nem is hallotta őket. Kétségbeesetten vizsgálgatta a kislányt, valami szokatlan után kutatva. Közben folyamatosan kérdezgette.

- Jól vagy, kicsim? Nem történt semmi? Nem bántottak?

- Jól vagyok, anya! – tolta el magától egy kissé a kutató kezeket amaz – A kalóz bácsi hazahozott!

A nő szemében a rémületet és a haragot az őszinte megdöbbenés váltotta fel.

- Kalóz? - nézett rájuk kérdően.

- Csak ezt ne! - nyögött halkan Péter. - Istenem, ezt ne!

Gergely arcán halovány mosoly futott át.

- Így van, asszonyom. Kalózok vagyunk... én legalábbis... és épp kalandozni indultunk, amikor találkoztunk a lányával.

Gábor az ajtó felé kapta a fejét. Mintha mozgást látott volna a házból, de mire odanézett, az árnyék már eltűnt.

- Kala... kalandozni?! - hápogott döbbenten a nő.

- Hát persze! Az idő szép, a kedvünk jó, a négy fal között meg semmi izgalmas nem történik. Miért ne menjünk hát kalandot keresni?

A kislány óvatosan megrángatta anyukája pólóját, míg az rá nem nézett.

- Képzeld, anya voltunk a játszótéren is! És mászókáztunk, meg homokoztunk, meg nagyon jó volt! Robi bácsi miért nem visz el oda sose?

Az asszony magához ölelte a gyerekét, és erősen megszorította. Tekintetét, amelyben egyáltalán nem volt kedvesség, a férfiakra vetette. Péter ereiben szinte megfagyott a vér, ahogy a gyűlölködő pillantás keresztüldöfte a szívét.

- Ha még egyszer meglátom magukat a gyermekem közelében ólálkodni... én biz isten kihívom a rendőrséget! - sziszegte halkan.

Azzal felkapta Hajnikát, hátat fordított nekik, beviharzott a házba. Hangos csattanással vágta be maga mögött az ajtót. A kutya pedig mérges csaholással ugrott neki a kerítésnek.

Péter egyetlen pillanat alatt maga alá került. Erre egyáltalán nem számított. Jó, persze, bárki meglepődne, ha bemutatkozna neki egy „kalandozó kalóz”, és persze biztosan feszültebb is volt a kislány eltűnése miatt... de ez valamiért mégis túl soknak tűnt. Úgy érezte, ezt nem érdemelték meg! Álmaiban sem gondolta volna, hogy ez így fog elsülni!

Gergely szenvtelenül fordult meg. Arcán nem tükröződött sem csalódottság, sem pedig harag.

Gábor döbbenten meredt rá.

- Nem mondja, hogy maga erre számított! - hebegte.

- Egyáltalán nem – felelte a terapeuta. - Épp, hogy nem számítottam semmire. Nem tápláltam hamis reményeket az iránt, hogy behív mondjuk egy kávéra... ami szó se róla, azért jól esett volna... de azért ezt még én sem gondoltam volna.

- Akkor meg?! Hiszen meg sem lepődött!

A férfi nagy levegőt vett, kicsit benntartotta, majd lassan kiengedte.

- Amikor kiszaladt a házból... megláttam azt a furcsa fényt a szemében. Ekkor merült fel bennem először, hogy ennek akár még csúnya vége is lehet. Így hát annyira azért nem ért váratlanul. Az, hogy nem esik jól, persze már egy másik történet.

Péter döbbenten, szinte kiüresedett elmével meredt maga elé. Érdekes mód nem gondolt semmire. De kegyetlen fájdalom mardosta a mellkasát. Hiszen jót tettek! Segítettek! A francba is, visszahoztak egy gyereket, akivel ki tudja, mi történik, ha nem velük fut össze!

Gondolataiból furcsa zajok rángatták vissza a valóságba, amelyek egyenesen a házból jöttek. Asszonyi rikácsolás, gyereksírás, és egy férfi dühödt ordítása.

- Menjünk! - tette rá a kezét Gergely a vállára. - Ezt a kalandot lezártnak tekinthetjük.

A fiút egy pillanat alatt elfutotta a düh.

- Lezártnak....?! Mi az hogy....? Nem elég, hogy ok nélkül megaláznak bennünket, holott segítő szándékkal érkeztünk, most még el is kellene kullognunk, amikor odabenn egyértelműen áll a bál?

- És mégis mit tudnánk tenni? - kérdezett vissza Gergely, és egy kissé megemelte a hangját. - Ebbe nem tudunk beleavatkozni. Ami zárt ajtók mögött történik, az kívülállókra nem vonatkozik. Egyszerűen nincs... beleszólásunk a dolgokba.

- Gyáva!

Mind a ketten Gáborra néztek. A fiú azonban nem őket, hanem a házat figyelte.

Odabentről tányércsörgés hallatszott. A gyereksírás még erősebb lett.

- Amikor három ismeretlen, nagydarab fickó jelenik meg a kapuban, akkor még az orrát sem meri elődugni, és csak az ajtó mögül kukucskál. De amint biztonságban érzi magát, egyből ő lesz a kakas a szemétdombon!

A férfi kiabálása ismét kiszűrődött az utcára.

- Gyáva féreg – morzsolta el a fogai között, majd hozzájuk fordult.

Most valamiért eltűnt a defenzív kisugárzása. Épp, hogy erősnek és határozottnak tűnt.

- Ha most, perpillanat nem is... de teszünk majd valamit ez ügyben.... kapitány úr?

Gergely halványan elmosolyodott.

- Majd meglátjuk, dicső lovag. Majd meglátjuk...

Nagyot nyújtózott, és hatalmasat sóhajtott. Kicsit megropogtatta az ujjait, és az ég felé fordította az arcát. Pár pillanatig így maradt, aztán halkan megszólalt.

- Én azt mondom, mára legyen elég ennyi. Kezdetnek ez talán... túlságosan is erős kaland volt. Sokkal... hétköznapibbal szerettem volna kezdeni. Ezt azért - bár nem végződött túl jól - mégis értékeljük pozitívan, rendben? Most pedig, mi lenne, ha visszatérnénk a bázisra, és megnéznénk, mit kotyvasztott a vén boszorkány?

A fiúk beleegyezőleg bólintottak. Péter valamivel kevésbé lelkesen, mint Gábor.

Csöndben indultak hazafelé. Elől a kapitány lépdelt, magabiztos tartással. Őt követte a lovag, akiből még mindig csak úgy sugárzott a harag. Leghátul kullogott az egyszerű kalandor, nyakát behúzva, görnyedt háttal. Folyamatosan a földet nézte, és ha talált valami kavicsot időnként, abba jól belerúgott.

- Ne légy letörve! - szólt hátra Gergely. - Lehet, hogy nem indult valami jól ez az egész, de ne aggódj! Lesz ennél még jobb is! Vagy rosszabb... az is benne van a pakliban. Senki sem tudhatja, mit hoz az élet.

- Mondja! - nézett föl hirtelen a fiú. - Ugye nem maga szervezte?

- Micsodát? - kérdezte szórakozottan a terapeuta.

- Ezt az egészet - bökte ki. - Síró, elveszett kislány... aggódó szülő, aki ellenséges a megmentőkkel... egy rejtélyes „apa”figura, aki... szóval... az egész nekem valahogy olyan... irreális! Nem lehet, hogy az ismerősei voltak, és ez az egész csak egy...

- Megrendezett színjáték volt? - fejezte be halkan a férfi, majd megállt, és mélyen a fiú szemébe nézett. - Valóban ezt gondolja?

A tekintetében nem volt sem harag, sem neheztelés. Péter inkább egykedvű szomorúságot látott benne. Ettől egy pillanatra meg is megrémült. Most mintha egy teljesen más ember állt volna előtte, mint akit az utóbbi időszakban megismert.

Nem is tudta sokáig állni a pillantását. Néhány másodperc múlva a föld felé fordította a szemét.

- Nem – motyogta zavartan.

Egészen hazáig nem szóltak többet. Mind a ketten csöndben hallgatták Gábort, akiből viszont csak úgy dőlt a szó! A harag, úgy látszott, egyelőre feloldotta a gátlásait. Vagy talán csak ő maga is kényelmetlenül érezte magát a feszült csönd miatt, és azért beszélt folyamatosan. Péter nem tudott rájönni, melyikről is lehet szó.

Aztán végül csak visszaértek a terapeuta házába.

Gergely csöndben nyitotta ki a kaput, majd betessékelte a fiúkat. Ő maga azonban mintha egy pillanatig még habozott volna belépni.

A „vén boszorkány” erőlevessel, sült hússal, és krumplipürével várta őket. Mindegyikről szent meggyőződéssel állította, hogy „csodás, jótékony hatással vannak a fiatal szervezetre”.

Mialatt Gábor hihetetlen átéléssel előadta a „kalandjukat”, az öregasszony pedig élvezettel hallgatta, időnként összecsapva a kezét, addig Péter elgondolkodva nézte a kékes füstkarikákat amiket Gergely eregetett hajlított szárú, sötétbarna pipájából.

Igazából maga sem tudta, hogy mit gondoljon. Egyrészt be kellett látnia, hogy igen rég volt már, hogy utoljára ilyen nyíltan kapcsolatba került emberekkel. Valószínűleg ez lehet az első lépés, ami kimozdíthatja ebből az egész remeteségből.

De talán ez is volt az oka, hogy ilyen mélyen megrendítette ez az egész. Ettől a lelkét szorongató, kellemetlen érzéstől pedig sehogy sem tudott megszabadulni. Ráadásul mindez túl bizarr volt. Túl... erős. Túl eleven, túlságosan élettel teli. És túlságosan gyors. Ő pedig egyáltalán nem volt az ilyesmihez szokva.

Az ismeretlentől való félelem belegázolt a lelkébe. Úgy érezte, ez túlságosan nagy hozzá képest, ő pedig eltörpül az ilyen „kalandok” mellett. Erőtlennek, kicsinek, és gyávának érezte magát.

A másik fiú épp azt ecsetelte, hogyan zuhant le Gergely a mászókáról. Az öregasszony foghíjasan vigyorgott, a terapeuta pedig, pipáját kivéve a szájából, az asztalt csapkodva kacagott.

Péter végignézett rajtuk, és fájdalmas gondolat hasított belé.

„Én sosem lehetek ilyen önfeledt és felszabadult. Nekem ez egyszerűen... nem jár.”

És ekkor elhatározta, hogy inkább soha többé nem látogat el a terapeutához.

5. fejezet

Péter nagyot sóhajtott. Mibe keveredett ő bele?

Délelőtt még az volt a legnagyobb problémája, hogy el merjen-e menni a terapeutához, vagy sem. De hol volt az már! Mintha ezer éve történt volna. Azóta már a „boszorkány” sem tudta izgatni. Épp egy olyan kislány lakhelyére próbáltak ugyanis rájönni, aki láthatólag egyáltalán nem tudta, hogy hol van, vagy hogy egyáltalán hogyan került oda.

Azt azért kénytelen volt belátni, hogy a helyzet eléggé szokatlan. De hogy ez egy „kaland” lenne... na abban azért eléggé kételkedett.

Egy közeli játszótéren „állították fel a főhadiszállást”, ahogy a „kapitány” azt mondotta volt. A terapeuta ugyanis abban reménykedett, hogy a játszótér, mint ismerős környezet, nyugtatólag hat majd a kislányra, és így jobban megnyílik majd nekik. Ő egyébként még mindig próbálta felvenni vele a kapcsolatot, de úgy tűnt, hogy hatalmas termete és arcszőrzete megijeszti a gyermeket. Pedig aztán mindent megtett, hogy barátságosabbnak tűnjön. Még a mászókára is megpróbált felmászni, pedig egyértelműen látszott, hogy azt nem rá méretezték.

Péter a hintában ücsörgött, és elgondolkodva lökdöste magát. Emlékezett, hogy amikor ő volt hasonló korú kisgyerek, akkor imádta a játszótereket. De ez szinte bántóan üres volt. Sehol egy önfeledten szórakozó gyerek. A nyári szünet ellenére nyilván mind otthon ült, és a számítógépét nyomkodta, vagy a tévét bámulta. És nála jobban aztán senki sem tudta, hova is vezet majd mindez. Elszigetelődnek, és a végén hozzá hasonló remetékké válnak. Hirtelen érezte, hogy ő ezt nem akarja. Nem akarja, hogy más is úgy járjon, mint ő. Nem akarta, hogy ugyanazokkal a negatív érzésekkel kelljen küzdeniük, mint neki. Senki másnak nem kívánta azt az életet, amit neki kell élnie.

Ez az érzés most mindennél jobban eltöltötte.

Gábor telepedett le mellé a másik hintába. Egy pár percig ő is csendben lökdöste magát, majd néhány perc múlva összeszedte a bátorságát, és megszólította.

- Végülis... mit szólsz ehhez az egészhez? - kérdezte.

- Nem tudom – felelte elgondolkodva. - Vegyesek az érzelmeim.

Gergely ezalatt lezuhant a mászókáról, és hangos puffanással terült el a homokban.

- Az már biztos, hogy nem hagyhatjuk annyiban a dolgot – folytatta Péter. - Nem tudnék tükörbe nézni, ha most csak úgy lelépnék.

A kislány lemászott a mászókáról, és érdeklődve bökdöste a mozdulatlanul fekvő férfit.

- Másrészt zavar is a dolog – tűnődött tovább. - Nem tartom túl valószínűnek, hogy rögtön az elindulás után találunk egy kislányt, aki világgá ment.

Gergely ezalatt kinyitotta a szemét, és egy vidám „hu!”-val megijesztette a lánykát, aki boldogan sikoltozva szaladt odébb.

- Tudod... - szólalt meg Gábor egy kis hallgatás után. - Szerintem egyáltalán nem olyan valószínűtlen, mint ahogy te azt gondolod.

- Dehogynem – próbált meg vitatkozni a fiú. - Biztos vagyok benne, hogyha egyedül indulnék „kalandozni”, én nem találkoznék ilyesmivel. Olyan ez, mintha ő vonzaná a bajt.

Gergely játékosan kergette körbe-körbe a kislányt, miközben úgy tett, mintha nagyon lomha lenne, és nem tudná utolérni.

- Nem az, hogy ő vonzza a bajt... - hümmögött Gábor. - Talán inkább az, hogy nem megy el mellette?

- Micsoda? - emelte fel a fejét.

- Szerintem a lényeg a történeteken van. Az emberi történeteken. Amelybe sokszor nem csak hogy nem gondolunk bele, hanem egyenesen elsétálunk mellettük, és nem engedjük, hogy a történetek keresztezzék egymást. Például. Ha nem állunk meg megkérdezni a síró kislányt, hogy mi baja van, akkor akár azt is gondolhatnánk, hogy csak megütötte magát, vagy tudom is én.

- De hát ez túlságosan is feltűnő jelenség volt ahhoz, hogy csak úgy elsétáljunk mellette.

- Talán – merült el Gábor a gondolataiban.

Gergely közben utolérte a lánykát. Felkapta a levegőbe, majd a nyakába ültette. Annak láthatóan nagyon tetszett az addig ismeretlen magasság, mert tapsikolva nevetett.

A terapeuta a hinta felé vette az irányt, és letette a nyakából a gyermeket.

- Na, most már elárulod, hogy hívnak? - kérdezte.

- Hajnalkának – ragyogott fel a kislány szeme.

- Én Gergely vagyok, de Viharszakáll kapitánynak, a kalózok vezérének is hívnak.

A kislány valószínűleg elég rajzfilmet láthatott már ahhoz, hogy legyen valami gyermeki képe a kalózokról.

- Igazi kalóz? - kiáltott fel elcsodálkozva. - És hol a hajód?

- Most épp nincs hajóm – veregette mag barátságosan a gyerek fejét. - De egy szép napon lesz.

Péter ezt már nem állhatta szó nélkül. Dühösen pattant fel a hintából, és gyilkos pillantást vetett a kapitányra.

- Hát már a gyermekeket is...? - sziszegte mérgesen.

- Mi van a gyerekekkel? - nézett fel Gergely.

- Addig kezdi meg az agymosást, amíg még fiatalok és befolyásolhatóak, ugye?

Gábor jobbnak látta odébb tessékelni a kislányt, még mielőtt kitör a vihar. Inkább felajánlotta neki, hogy építsenek homokvárat.

- Nem értem, mi baja van – felelte a terapeuta könnyedén.

- Azt még talán elnézem, hogy egy szerencsétlen öregasszonnyal elhiteti, hogy ő valójában boszorkány. De megállítom, még mielőtt bemeséli ennek a gyereknek, hogy ő valójában egy... tudomisén... hercegnő!

- Hercegnő... - hümmögött Gergely. - Zseniális ötlet! Erre nem is gondoltam, de mindjárt megmondom neki!

Hátat fordított Péternek, akit erre elöntött a düh. Megragadta a terapeuta vállát, és nagyot rántott rajta.

Gergely még csak meg sem rezdült. Lassan fordult csak meg, és határozottan lefejtette Péter kezét a válláról.

- Én a maga helyében ezt nem tenném – mondta halkan.

A fiút egyetlen pillanat alatt elfogta a halálos rettegés. A férfi szemében jéghideg lángok égtek. Tekintetével egy pillanat alatt összezúzta, szétmorzsolta, és megsemmisítette ellenfelét. A hideg szenvtelenség és a kegyetlen erő, amely pillantásából áradt, felért egy ígérettel, hogy akár a tettlegességig is elmegy, ha rákényszerítik.

Péter azonnal meghunyászkodott. Kezéből kiszállt minden erő, térdei pedig remegni kezdtek. Ha nem uralkodik magán, minden bizonnyal ott helyben összecsuklik. Mellkasában maró fájdalmat érzett, és azon kapta magát, hogy zihálva veszi a levegőt.

„Ki ez az alak, és miféle hatalma van az emberek felett?”

Időközben Gábor teljes kudarcot vallott a homokvárépítésben. Minimális nedvesség, vödrök és lapátok nélkül a munka ugyanis teljesen reménytelennek tűnt. Mindenesetre elég mókás látványt nyújtott, ahogy ott csücsült a homokozó közepén, és kétségbeesetten próbál összehozni valamit, ami legalább minimálisan hasonlít egy várhoz. A kislányt mindez már nem érdekelte. Gyermeki örömmel feledkezett bele abba, hogy két kézzel szórja a homokot, és lehetőleg minél piszkosabb legyen.

Gergely odalépett a homokozóhoz, és keresztbe fonta karjait a mellén, de nem szólt egy szót sem.

- Ez lehetetlen – ejtette le a karját Gábor. - Inkább hagyom a fenébe.

- Nem lehetetlen. Csak nem állnak rendelkezésre a szükséges eszközök, és nem ideálisak a körülmények sem. - dünnyögte Gergely.

Lehajolt, és ismét felkapta a nyakába az örömében visongó gyermeket.

- Na, emlékszel már, hol laksz? - kérdezte tőle.

Hajnika komolyan elgondolkodott.

- Egy nagy házban – jelentette ki végül.

- Ezzel aztán sokra megyünk – morogta csendesen Péter, de kerülte Gergely tekintetét.

- Biztos nagyon szép ház lehet – mosolygott a terapeuta. - Mesélj, milyen.

- Két emelete van – számolgatta az ujjait is segítségül hívva. - Van egy nagy udvarunk is.

Gergely közben megindult arra, amerre a kislányt találták.

- Van egy kutyusunk is, a Dörmi! - folytatta. - Ő egy naaagy maci!

- Bernáthegyi lehet talán... - tűnődött Gábor.

Péter szótlanul baktatott mögöttük, zsebre dugott kézzel. Az életkedve valahol a béka feneke alatt volt, és legszívesebben hazament volna, hogy bebújjon a takaró alá, és ott is maradjon, mondjuk úgy élete hátralevő részében.

- Merről jöttél? - érdeklődött a terapeuta, amikor visszaértek a kiindulási pontra.

Eztán arra indultak tovább, amerre a lány mutatott a nagydarab férfi nyakából.

Kis idő múlva már egy kertvárosi résznél jártak. Az utcák beszűkültek, és a régi házakat újabb építésűek váltották fel. A növényeknek hála az uralkodó szín már egyértelműen a zöld volt, és Péter úgy érezte, enyhül a mellkasára nehezedő nyomás. Mintha hirtelen feltöltődött volna élettel. Szinte el is feledkezett a rossz érzéseiről.

Az egyik fán mintha még madár is dalolt volna. Ez pedig a nagyvárosban ritka hang volt. Évek óta nem is hallott ilyesmit.

Arra eszmélt, hogy megálltak. Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, és majdnem belesétált a terapeuta hátába.

- Mi történt? - nézett föl.

- Alighanem megérkeztünk – válaszolt Gábor.

Gergely keze ekkor már a kapun belül volt, ahol egy nagydarab, valószínűleg keverék kutya szaglászta a kezét.

- Megjöttünk, Dörmi – dünnyögte a férfi barátságosan.

- Honnan tudja, hogy jó helyen vagyunk? - kérdezte Péter Gábortól suttogva, és kissé szkeptikusan.

- Nem volt nehéz – vetette hátra Gergely. - Nagy ház, tehát nyilván ez, a közelben lévő kertvárosi részről jöhetett. Kislány egyedül messzire nem juthat. Aztán ugye ott van még a többi információ is. A ház két emeletes, a kert nagy, és itt ez a hatalmas, barátságos kutya, aki azóta csóválja a farkát, mióta meglátta a nyakamban a gyereket. Magyarázhatnám tovább is, de szerintem nem sok értelme lenne. Biztos vagyok benne, hogy jó helyen vagyunk.

Péternek nem maradt ideje az ellenkezésre. A terapeuta már meg is nyomta a kapucsengőt. Az azt követő kiáltás pedig minden kétséget szertefoszlatott. Aggódó, női hang szelte keresztül a levegőt. És természetesen azt kiáltotta:

- Hajnika!

4. fejezet.

A terapeuta nem nézett ki különösebben vadul. Barna túrabakancsot viselt, hozzá terepszínű vászon-nadrágot, egyszerű fekete pólót, fején pedig túrakalap volt. Övére mindenféle bőrszütyőket és táskákat aggatott. Ezek egyikéből egy pipa szára lógott ki. Péter ellenőrizte, de a pipa, amit legutóbb szívott, még mindig a szekrény polcán állt. Ezek szerint többel is rendelkezett.

- Nocsak – nézett körbe Gergely. - Minden olyan, mint ahogy hagytam. Miért nem szolgálták ki magukat? Talán nem voltak szomjasak?

Péter megütközött egy kissé. Ez komolyan azt várta, hogy majd belemásznak a készletébe? Hát nem csak udvariasságból kínálta meg őket? Azt meg ugye illendő visszautasítani.

Ezen észrevételének azon nyomban hangot is adott.

- Udvariasságból? - villant egyet a terapeuta szeme. - Azt hitték, udvariasságból mondtam, amit mondtam? Hát ide hallgassanak! Az én környezetemben nincs helye a kétszínűségnek. Ha az én számat elhagyja valami, az azért van, mert azt valóban úgy is gondolom, vagy érzem. Nem tűrök el semmiféle alakoskodást, vagy álszerénységet, amit az udvariasság szőnyege alá lehet söpörni. Az önző kétszínűséget pedig még kevésbé bírom. Ezért én nem fogok célozgatni sem, hacsak nem azért teszem, hogy maguktól jöjjenek rá valami fontos dologra. Ettől eltekintve mindig megmondom majd, mit gondolok. És ajánlom, hogy maguk is ehhez tartsák magukat. Értve vagyok?

Határozottsága szinte a fotelba szögezte mindkettejüket. Eszükbe sem jutott szembeszállni ezzel az erővel, amely szinte letaglózta mindkettejüket. Ezért inkább csak csendben bólintottak, hogy megértették.

- Remek – csapta össze Gergely a kezét. - Akkor akár el is indulhatunk, nem?

A két fiú zavartan összenézett.

Elindulni?

Azt ugyan mondta a fickó, hogy megmutatja, mit ért „kalandon”... na de nem csak elméleti síkon? Ki is kell hozzá mozdulni?

Mielőtt azonban bármit is szólhattak volna, Gergely már kívül volt az ajtón, így hát nem volt más választásuk, mint követni őt.

Péternek feltűnt, hogy a férfi eléggé izgatott. Nem ideges, vagy nyugtalan izgatottság volt ez. Sokkal inkább gyermeki, várakozó izgalom. Pont mikor a kisgyerek ajándékot kap, de még nem tudja, mi bújhat meg a csomagolás alatt.

Amikor Gábor is kilépett az ajtón, Gergely gyorsan bezárta mögöttük, majd ismét előre indult. De a kapuban ismét meg kellett állnia.

Egy öregasszony sántikált be rajta. Ruhája ugyan erősen divatjamúlt volt, mégis bizonyos tartást sugárzott. Fél kézzel botjára támaszkodott, másik kezében pedig csíkos műanyagszatyrot cipelt. Ráncos arcáról közönyösség sugárzott. Péter épp elég ilyen öregasszonyt látott már ahhoz remetévé válása előtt, hogy tartson tőlük. Ismerte a fajtájukat. Epés, rosszindulatú, megkeseredett banyák voltak egytől egyig, akik gonoszul méregettek mindenkit a környezetükben, aki csak egy kicsit is fiatalabb vagy boldogabb volt náluk. Ilyenből azért meg akadt jó néhány.

Szinte már várta, mikor mordul rá Gergelyre, vagy mikor vágja sípcsonton a botjával.

Ez azonban elmaradt. Az öregasszony felnézett Gergelyre, és földöntúli mosoly öntötte el ráncos ábrázatát, vastag szemüvege mögött pedig huncutul csillant meg a szeme.

- Kezét csókolom, Marika néni – hajolt meg kissé Gergely.

- Jó szelet magának is, Viharszakáll kapitány. - viszonozta a köszöntést a vénasszony.

Péter alól kis híján kicsúszott a talaj, és Gábor is igen sűrűn kezdett pislogni.

- Csak nem megint Kalandozni indul, Kapitány úr? - kérdezte az öregasszony mosolyogva, de a hangjában Péter a gúny legkisebb árnyékát sem fedezte fel. Az pedig kizárt dolog, hogy ezt halálosan komolyan, mindenféle cinizmus nélkül mondja!

- Igen, eltalálta – viszonozta a mosolyt Gergely. - De ezúttal van két társam is.

Rájuk mutatott, majd közelebb invitálta őket.

- Bemutatom Báthor Gábort, aki egy kóbor lovag. A másik fiatalember pedig Kerekes Péter. Kalandor.

- Örvendek. Takács néni vagyok – nyújtotta előre az öregasszony csontos kis kezét. - Boszorkány.

Péter akkor, ott eldöntötte, hogy fogja magát, és hazáig szalad. Lehetőleg hisztérikusan sikoltozva.

De ami a legjobban aggasztotta, az az volt, hogy az öregasszony ezt komolyan mondta. Nem volt tehát kérdés, hogy a fickó őt is megfertőzte az őrülettel.

- Remélem ma is izgalmas kalandokban lesz része – nézett rá Takács néni a férfira. - Én addig megyek, kotyvasztok valami bájitalt a megfáradt kalandoroknak. Ha végeztek, szívesen látom magukat.

- Kö...köszönjük szépen – dadogta Gábor, de tulajdonképpen maga sem értette, hogy mit és miért is.

Gergely biccentett, és kisétált a kapun. Gábor szótlanul követte. Péter azonban az öregasszony után fordult, amikor megbizonyosodott róla, hogy a másik kettő már nem hallja.

- Elnézést! - állította meg. - Elnézést. Szeretnék kérdezni valamit.

- Tessék csak, ifjú kalandor – állt meg a néni.

- Arra lennék kíváncsi, hogy... maga komolyan gondolta ezt az egészet?

- Mire gondol, fiatalember? - nézett rá ártatlanul a néni.

- Hát... például mi volt az, hogy „Viharszakáll kapitány”?

- Ő a kalózok kapitánya – jelentette ki az öregasszony olyan természetességgel, mintha azt mondta volna, hogy egy meg egy az kettő.

Péter nagyot sóhajtott, és igyekezett megőrizni a hidegvérét.

- Nem lehet kalózkapitány – mondta higgadtan.

- Miért? - nézett rá a „boszorkány.”

- Azon kívül, mert egy egyszerű terapeuta? Hát azért, mert kalózok nincsenek! Főleg nem itt!

- És?

Ez már határozottan kezdte dühíteni.

- Hogyhogy „és”? Úgy „és”, ahogyan maga sem lehet boszorkány!

- Azt meg honnan tudja?

Az öregasszony egyre jobban kezdett az idegeire menni.

- Boszorkányok márpedig nincsenek!

- Már hogyne lennének. Hiszen épp itt áll egy maga előtt.

- Ezt nem lehet ép ésszel kibírni! - nyögött fel Péter fájdalmasan, és érezte, hogy kezd megfájdulni a feje.

- Bizony nem, fiatalember – kacsintott rá az öregasszony. - Az élethez kell egy adag bolondság.

- Na de ennyi? - mordult fel rosszindulatúan.

Az öregasszony vagy nem is hallotta, vagy csak nem foglalkozott az epés megjegyzéssel.

- Igyekezzen, fiatalember. Igazán nem szeretném, ha az én hibámból maradna le a nagy kalandokról.

Péter illetlenül, köszönés nélkül hagyta ott Takács nénit. Egyetlen vágya már csak az volt, hogy kijuthasson innen. A beszélgetés túlságosan emlékeztette arra, amit Gergellyel folytatott le. De most már legalább látta, milyen félelmetes hatalma van a terapeutának az emberek fölött. Ha képes volt ezt tenni egy öregasszonnyal...

Agymosás! Jobb szó nem jutott eszébe.

Időközben két „társa” már jócskán megelőzte. Igencsak meg kellett gyorsítania lépteit, ha utol akarta érni őket.

Elég kihalt környéken jártak. Nem volt igazán kertváros, bár eléggé messze esett a városközponttól. Öreg házak álltak mindenfelé, amelyek nem igazán gyönyörködtették a szemet. A távolban emelkedtek csak nagyobb épületek, errefelé inkább raktárak és különböző telepek foglaltak helyet. Igazság szerint elég lehangoló volt az egész, és Péter nem hitte volna, hogy majd pont itt fognak valami „kalandba” botlani. A kaland egzotikus tájakat, érdekes embereket, és még sok minden mást is jelentett számára, de nem hitte volna, hogy ezek bármelyikét is megtalálnák itt.

Az utca végül érte utol őket. Gábor bizonytalanul ácsorgott a terapeuta mögött, aki kezéből szemellenzőt gyártott, és jobbra-balra forgatta a fejét az útkereszteződésben.

- Nézzük csak, merre lehet a kaland – morogta maga elé.

- Izé... csak így meg lehet találni? - érdeklődött Gábor óvatosan. - Nem kellene ehhez egy kicsit... hogy is mondjam... többet „szenvedni”?

- Szenvedni? - nézett rá a férfi. - Miért kellene szenvedni? Abban a pillanatban, ahogy kitettük a lábunkat a lakásból, már elkerülhetetlen volt, hogy kalandot találjunk. Szenvedésről szó sincs.

Péter már szépen végiggondolta, mivel menti ki magát, hogy aztán szép csendben leléphessen. Épp szóra nyitotta volna a száját, amikor furcsa, szokatlan hang ütötte meg a fülüket. Halk, tompa sírás volt, időnként hüppögéssel megszakítva. És egyre közeledett!

Minden bizonnyal ez Gergelynek is feltűnt, mert a hang irányába fordult. A másik utcából jött, így hát arra indult. Amikor a két fiú utolérte, már a síró kislány előtt térdelt.

- Ennyit a terveimről – forgatta a szemét Péter.

Gábor csodálkozva nézett rá, de ő nem viszonozta a pillantást.

A kislány 6-7 éves lehetett. Egyrészes nyári ruhácskát viselt, a hátán pedig nyuszis plüsshátizsákot. Hosszú, szőke haja két copfban omlott a vállára.

- Mi a gond kislány? - kérdezte Gergely kedvesen, de hatalmas termete és szakálla valószínűleg még jobban megrémítette a lányt, mert nem szólt egy szót sem, de még erősebben kezdett sírni.

- Hát ez nem igaz! - morogta Péter. - Mi az esélye annak, hogy az ember kiteszi a lábát az utcára, és egy két lábon járó, bőgő aranyosságcsomagba botlik?

- Mire gondolsz? - értetlenkedett a másik fiú.

- Arra, hogy... semmire – dünnyögte kedvetlenül, majd odébb tuszkolta a terapeutát. - Menj arrébb, te óriás, szőrös medve! Nem látod, hogy megijeszted?

Ő is lehajolt a kislányhoz, de legalább nem kellett leguggolnia, mint a hatalmas férfinak. Megpróbált valami barátságos mosolyt erőltetni az arcára, de nem igazán sikerült neki.

- Mondd el nekünk, kislány, ki bántott?

- Ne... nem szabad idegenekkel szóba állnom. - hüppögte.

- De ha valami gond van, azt elmondhatod, nem?

A kislány könnyes szemmel nézett fel rájuk. Gábor is megpróbálta összekapni magát, hogy ne tűnjön annyira ijesztőnek. Neki sem sikerült elsőre.

- Talán elveszett a kiskutyád? - kérdezte Péter, némi cinizmussal a hangjában. - Vagy netán az anyukád?

Ezt ő maga sem hitte. Ha hatalmas tömeg vette volna őket körül, akkor talán látott volna rá reális alapot, de így, a puszta közepén, ezt nem igazán tudta elhinni. A kislány azonban erre a kérdésre még jobban sírni kezdett, ami viszont határozottan megrémítette. Egyáltalán nem volt ő hozzászokva a gyerekekhez. Nem is igazán szerette őket, bár ez betudható annak is, hogy nem értett hozzájuk.

- Elszöktem otthonról – hullatta a kislány a könnyeit.

Gábor hangosan felhördült. Láthatóan meglepte a válasz. Péter is igen erősen pislogott. Egy ilyen fiatal lánynak miért kellene elszöknie otthonról?

Ezt egyből meg is kérdezte.

- Összevesztem anyuval az új apukám miatt – szipogta. - És világgá mentem. De eltévedtem. Félek. Haza akarok menni!

Péternek ismerős volt a helyzet. A gyerekek fantáziáját gyakran megmozgatja a „világgá menés”. Egyszer-kétszer ő is csinálta ezt kisgyerekként minden apróság miatt, hogy lássa, aggódnak-e a szülei, de általában az utcasaroknál messzebb sosem jutott.

A kislány újra hangosan felzokogott, és már nem úgy tűnt, hogy ezt bármi is el tudná állítani.

Gergely felegyenesedett. Szemében furcsa fény csillogott. Keményen meredt maga elé, majd határozottan megszólalt.

- Emberek! Íme hát, itt van az első kalandunk!

Péter úgy érezte, a szökési tervei egyszerűen semmivé foszlottak. Vagy legalábbis éppen most húzták le őket a vécén.

Már érezte: nincs menekvés. Belemászott, hát végig is kell csinálnia.

Csak még azt nem tudta pontosan, hogy mit is.

3. fejezet

Péter az egész hetet furcsa, feszült idegállapotban töltötte. Néha csak úgy ok nélkül dühbe gurult, és ilyenkor legszívesebben őrjöngött volna. Mivel azonban nem volt a közelében senki, akin levezethette volna a feszültségét, jobb híján önmagát emésztette.

Számtalanszor visszajátszotta magában azt a délutánt az őrülttel, de sehogy sem tudott zöld ágra vergődni vele. Az is megfordult a fejében, hogy talán csak gúnyolódott vele. Ilyenkor mindig elfutotta a méreg, és bele kellett rúgnia valamibe, vagy legalábbis jó nagyot bokszolnia a levegőbe, hogy lehiggadjon.

Vagy talán csak egy vicc lett volna, és neki rá kellett volna jönnie? Esetleg egy beugratás? Ez is megfordult a fejében.

Máskor viszont komolyan elgondolkozott a terapeuta szavain, és azt is megkockáztatta, hogy talán igaza van. Mi van ha mégis állhat kalandokból az élet?

Ezt a gondolatot azonban gyorsan kiverte a fejéből. Képtelenség! Bár már nem emlékezett pontosan, milyen érveket is hozott fel aznap délután, de a benyomás, hogy neki volt igaza, nem múlt el. Ezért aztán akárhányszor is gondolta végig a dolgokat, mindig visszakanyarodott a legegyszerűbb és legkényelmesebb lehetőséghez. A fickó őrült. Kész. Történet lezárva.

Voltak pillanatok amikor sziklaszilárdan hitt ebben. Aztán máskor megint elbizonytalanodott. De minél többször próbált visszaemlékezni a beszélgetésre, annál több részlet hullott ki emlékezete rostáján, így aztán már csak érzések és benyomások éltek benne. És rájött, hogy ezek alapján bizony nem vonhat le pontos végkövetkeztetést.

„Semmiről sem alkothatunk szilárd lábakon álló véleményt a megfelelő ismeretanyag hiányában.” - idézte fel magában Gergely szavait, de aztán megrázta a fejét. Hogyha az ő „bölcsességét” használja fel az önigazolásra, az már majdnem olyan, mintha teljesen a csapdájába került volna. Azt pedig nem engedheti meg magának!

Miközben így tépelődött, a hét villámgyorsan eltelt, és mielőtt észbe kaphatott volna, már el is érkezett a kijelölt nap. Péter már éjszaka is nyugtalanul aludt. Szinte csak forgolódott az ágyában, amikor pedig olykor kissé magához tért, akkor is azon agyalt, mit is kellene tennie.

Reggel sem találta a helyét. Próbálta elterelni a gondolatait, de sem az olvasás, sem a számítógépes játékok, sem pedig a filmek nem kötötték le. Mindig azon kapta magát, hogy gondolatai el-elkalandoznak, és fél szemmel az órát figyeli, folyamatosan számon tartva az időt.

Bár tudatosan nem akarta, képzeletben mindig visszatért a terapeuta irodájába.

Aztán már nem csak gondolatban, hanem a valóságban is a kapu előtt találta magát.

- Egen. Most már biztos. Én sem vagyok teljesen normális – állapította meg, és sarkon fordult. - Már itt sem vagyok.

Minden bizonnyal ugyanazzal a hirtelen lendülettel, amellyel jött, haza is szalad, ha a kapu nem csikordul meg mögötte, és egy erőteljes hang meg nem szólítja.

- Már vártam magát Péter. Vagy legalábbis ezt mondanám, ha feleslegesen udvariaskodni akarnék, de attól tartok, hogy ez nem felelne meg teljesen a valóságnak. Viszont azt sem mondhatom, hogy nem számítottam magára. Hiszen az sem lenne igaz.

Péter nagyot sóhajtott. Hát megint kezdődik.

- Olyan nincs, hogy várt is, meg nem is – fordult meg, és meg sem próbálta eltüntetni az élt a hangjából.

- Dehogynem – indult meg Gergely befelé. - Vagy inkább úgy mondhatnám... semmire se számítottam.

- Én meg egy hét alatt majdnem meggyőztem magam, hogy talán mégsem őrült.

A „talán”t külön kihangsúlyozta.

- Akkor megpróbálom elmagyarázni. - mondta a férfi, és lenyomta a lakásba vezető ajtó kilincsét. - Az életnek olykor igen furcsa humora van. Szokatlan, meglepő fordulatokat is hozhat, amelyekbe az embernek az esetek nagy részében nincs beleszólása. Biztos maga is hallotta már a mondást: „Ember tervez, Isten végez.” Ha maga teszem azt ateista, akkor behelyettesítheti az „Isten” kifejezést mondjuk a „Sors” szóval, de a lényegen, és az alapvető igazságon ez mit sem változtat.

Péter biccentett. Nemigen hitt Istenben.

- Ha magát mondjuk a példa kedvéért időközben elüti az autó, én pedig teljes bizonyossággal arra építek, hogy eljön, akkor azon felül, hogy csalódnék magában, még az előkészületek, és a belefektetett energiák is kárba vesznének. Ha viszont a legutóbbi itt jártakor tanúsított viselkedése alapján arra következtetek, hogy soha többet nem látom, akkor tessék, most azt sem tudnám, mihez kapjak, és végül valami selejtes pótmegoldás mellett döntenék, ami egyikünknek sem lenne jó.

Időközben beértek az előtérbe. A dobozokból már határozottan kevesebb volt, de ágyat még mindig nem látott a kisebbik szobában. Az viszont feltűnt neki, hogy az irodában az asztal előtt most két fotel áll. És az egyikben már ül is valaki!

A fej megfordult az ajtócsapódásra. Egy fiatal, körülbelül vele egyidős fiú volt az, de míg neki rövid, barna haja volt, addig a fiú hosszabb, szinte már fekete árnyalatú hajat viselt. Péter üdvözlésképpen biccentett neki egyet, majd ismét Gergelyhez fordult.

- Először is szögezzük le, hogy pusztán a kíváncsiság hajtott ide. Nem dőltem ám be a képtelen elméletének! Mindössze kíváncsi vagyok, mint tud ebből az ostobaságból kihozni, és mi az amit maga „kalandnak” nevez.

Gergely halálosan komolyan bólintott.

- Az jó – állapította meg tűnődve. - A kíváncsiság az jó. Az hajtja előre a világot, és az fűti a kalandvágyat.

- Másodszor pedig – folytatta Péter. - Az előzőekhez visszatérve. Azt akarja mondani, hogy nem szabad remélni, mert ha nem válik valóra ,az csalódást okoz és kárba veszett munka érzetét kelti?

A terapeuta egy pillanatra elgondolkozott.

- Nem hiszem, hogy a „remény” ide a legjobb szó. Hiszen ez attól függ, hogyan értelmezzük. A remény az egy pozitív dolog, amely képes erőt és kitartást önteni az emberekbe. Inkább használnám a „számítás” szót. Ha valaki „számít”, bizonytalan dologra épít, és a végén csalódik, az sokszor vezethet olyan érzésekhez, mint a kiábrándultság, a reményvesztettség, és a keserűség. Ha azonban megtesszük, ami az erőnkből telik, mialatt hagyjuk a sorsot végezni a saját munkáját, akkor mindig tudunk örülni annak, amit az élet ad, hiszen egyrészt nem „számítottunk” rá, másrészt pedig nem azon kesergünk, amit nem adott meg.

Péter kissé megrázta a fejét és megpróbálta feldolgozni az újonnan kapott információkat. A másik fiú érdeklődve hallgatta társalgásukat.

- Azt mindenesetre látom, hogy ügyesen bánik a szavakkal, és képes őket úgy csűrni-csavarni, ahogy az magának jól esik - állapította meg élesen.

- Nem az a lényeg, hogy mennyire bonyolultan van megfogalmazva valami – nézett rá komolyan a terapeuta. - Hanem hogy mennyi igazság és bölcsesség rejlik a szavak mögött. Hosszú fejtegetések is lehetnek semmitmondóak, és apró elszólások is rejthetnek hatalmas életbölcsességeket. Persze a nem anyagi dolgokat sokkal nehezebb megfogalmazni.

- Én csak arra lennék kíváncsi... - terelte vissza a szót erélyesen Péter, és nem hagyta belerángatni magát újabb elméletekbe. - Hogy az én esetemben mi volt az, ami az „erejéből tellett”, és aminek szempontjából végül is mindegy, hogy én beállítok-e időközben, vagy sem.

Gergely elmosolyodott, és leült a forgó bőrszékébe. Péter még állva maradt a fotel mellett és nem nézett rá a másik fiúra.

- Egy egyszerű – mondta a terapeuta. - Én a magam részéről úgyis elindultam volna ma kalandozni, és ilyen szempontból tényleg mellékes, hogy egyedül vágok-e neki, vagy jön velem valaki. Természetesen a több az jobb, és ha van valaki, akivel megoszthatom az élményeimet, az sokkal értékesebbé teszi az egészet. Ezért is örülök, hogy maga és Gábor is velem tartanak ma.

Péter rápillantott Gáborra. A fiú félénken nézett rá a fotel öleléséből, aztán elfordította tekintetét.

- És ha már itt tartunk... engedjék meg, hogy bemutassam önöket egymásnak. A fotelban ülő fiatalember Báthor Gábor, a karót nyelt úriember pedig Kerekes Péter.

A két fiú kezet rázott ugyan, de inkább közönyösen, mint barátságosan. Gábor ettől szemmel láthatóan elbizonytalanodott, és enyhén magába roskadva ült vissza a fotelba. Péter is helyet foglalt, már csak azért is, hogy ne adjon több lehetőséget Gergelynek a szurkálódásra.

A terapeuta azonban úgy tűnt, most nem szándékozik nagyobb beszédet tartani. Felállt ugyanis, és az ajtó felé vette az irányt.

- Elmegyek átöltözni – vetette hátra. - Addig nyugodtan beszélgessenek, ismerjék csak meg egymást. Vagy ha úgy gondolják, a bárszekrényemben vannak frissítők és egyéb italok, na meg némi rágcsálnivaló is. Szolgálják ki magukat nyugodtan.

A fiúk halkan, de udvariasan megköszönték az ajánlatot, azonban tudták; egyiküknek sem lesz bátorsága élni vele. Úgyis csak udvariasságból ajánlotta fel.

Miután Gergely elment, súlyos csönd ülte meg az irodát. Gábor a padlószőnyeg végtelenül érdekes mintázatát nézegette, Péter pedig a plafont tanulmányozta.

Még hosszú percekig nem szóltak egymáshoz. Aztán végül Péter unta meg először, és megszólította a fiút.

- Hát neked meg mi bajod van? - vetette oda, és érezte, hogy ez egy kicsit nyersebbre sikerül a kelleténél.

Gábor összerezzent.

- Te... tessék? - nézett rá riadtan Péterre.

- Azt kérdeztem, mi bajod van – ismételte meg, ezúttal valamicskét tompítva rajta. - Úgy értem, mi az ami miatt ide keveredtél? Vagy ha jobban tetszik: Miféle lélektani problémád van?

- Jaa... vagy úgy!

A fiú láthatóan megkönnyebbült.

Péter érdeklődve nézett végig rajta. Kissé össze volt görnyedve, még így ültében is. Kezét térdei közé szorította, és egész lényének egyfajta defenzív kisugárzása volt.

- Az az igazság.... - szólalt meg. - Hogy nincsen valami sok önbizalmam. Sőt, szinte semmi sincs. Eléggé tartok az emberektől, és hát... üvegszívem van.

- Micsoda? - horkant fel Péter. - Üvegszív? Az meg milyen?

- Olyan, ami nagyon könnyen összetörik – felelte halkan. - Félek az elutasítástól és úgy általában a negatív dolgoktól. Ez persze a szociális életemre is kihatással van. Nem csak a lányokkal kapcsolatban... hanem úgy általában semmiben sem merek kezdeményezni. Ha el is megyek nagy ritkán valahová, szinte mindig ugyanaz történik. Meghúzódok egy sötét sarokban – gyakran szó szerint is – hogy csak a távolból figyeljem a többieket, akik mindig jól érzik magukat. Én inkább csöndben maradok, pedig szeretnék én is figyelmet kapni, a társaság középpontja lenni. De nem tudom hogyan kell.

- Üvegszív... - morogta Péter, és hátravetette a fejét. - Fogadok hogy ez is Gergely ötlete volt. Ez majdnem olyan „érdekes” elnevezés, mint hogy én meg Hikki vagyok.

- Hippi? - nézett rá a másik fiú csodálkozva. - Komolyan? Nem is látszik rajtad.

Bármennyire is szeretett volna ragaszkodni a rosszkedv álcájához, ezen mégis kénytelen volt hangosan felnevetni.

- Nem, nem hippi – mondta nevetve. - Hikki. A „doki” akasztotta ezt rám. Állítólag valami japán kifejezésből jön. Hiki...komor...akármicsoda. Tulajdonképpen társadalom elől elzárkózott remetét jelent.

- Remete? - csodálkozott el Gábor. - Hogyhogy?

- Hogy is mondjam... - vakarta meg a tarkóját Péter. - Az utóbbi egy évben Gergelyen és rajtad kívül alig váltottam szót valakivel. Mármint igazi szót. Az sms, msn meg ilyen közvetítőcsatornák most nem számítanak... bár az az igazság, hogy ezeket sem nagyon használtam. Időm nagy részét a szobámba zárkózva töltöm a számítógépemmel meg a tévével. Ebből az állapotból szeretnék valahogy kitörni, de nagyon úgy tűnik, hogy rossz helyre jöttem.

- Miért mondod ezt? - kerekedett el a másik fiú szeme.

- Te még nem vetted észre, hogy amit ez az alak itt összehord, annak az égvilágon semmi értelme? Neked még nem adta le a nagy elméletét a kalandokról meg a különböző „foglalkozásokról”?

- Dehogyisnem. De szerintem ez egy jó dolog. Érdekes, meg izgalmas, meg minden. Tök eredeti szerintem.

Péter kis híján a fejéhez kapott.

- És te mi lettél? - érdeklődött gúnyosan. - Cowboy netalán?

- Kóbor lovag! - húzta ki magát Gábor. - A gyengék és az elesettek védelmezője! Az igazság bajnoka! A gonoszok legyőzője!

- Ez se normális! - kiáltotta fájdalmasan Péter.

Ekkor azonban erős hang harsant a hátuk mögött.

- Elnézést kérek, hogy megvárakoztattam önöket uraim. Készen állnak hát a nagy kalandra?

Péter hátrafordult, és közben megint elátkozta azt a fene nagy kíváncsiságát. Ha a lábai nem indulnak el maguktól, akkor most biztosan egy jót szundítana odahaza, a kényelmes ágyacskájában. De akkor is sokkal jobban járt volna, ha alvás helyett mondjuk felkeres egy igazi pszichiátert. Amikor ugyanis meglátta a terapeutát, már biztosra vette, hogy rossz helyre jött.

2. fejezet

- Rendben. Akkor írjuk azt, hogy kalandor - firkantott rá valamit a papírra. - Az elég átfogó, bár kötve hiszem, hogy nincs semmi elképzelése.

Péter szinte elsüllyedt a fotelban. Már fogalma sem volt semmiről.

Furcsa, kettős érzés kavargott benne. Egyrészt már ezerszer elátkozta a pillanatot, amikor az interneten rábukkant a hirdetésre. Másrészt azonban kíváncsi is volt, hiszen ilyesmire egyáltalán nem számított. Szépen elképzelte, hogy majd eljön, ledől egy díványra, beszél egy órácskát a problémáiról, mialatt a pszichiáter úgy tesz, mintha figyelne rá, majd az óra leteltével hazaküldi azzal a praktikus tanáccsal, hogy gondolja át az életét.

Itt pedig határozottan nem ez készült.

Amikor Gergely végzett az írással, felemelte a lapot, vetett még rá egy futó pillantást, azzal átnyújtotta Péternek, aki átvette ugyan, de fogalma sem volt, hogy most hogyan is kellene reagálnia. Köszönje meg? De mit?

Mivel nem tudta, mit tegyen inkább a lapra fordította figyelmét, amelyen nem állt túl sok minden. Egy név, (Kerekes Péter) egy életkor, (20) egy foglalkozás, (kalandor) valamint egy szint, (1.) Csodálkozva olvasta a lap fejlécén díszelgő feliratot is. „Karakterlap.”

Egy pillanat alatt elfutotta a düh. Elvörösödött az arca, és egyetlen mozdulattal az asztalra dobta a lapot.

A terapeuta kérdő pillantást vetett rá.

- Talán rosszul írtam valamit? - érdeklődött.

- Nagyon remélem, hogy ez csak egy rossz vicc akar lenni - nyögte ki Péter, de alig sikerült megállnia ordítás nélkül.

- Mi a probléma?

- Mi a probléma?! Hogy mi a probléma?! - a fiú hangja most már határozottan remegett a méregtől. - Én összeszedem minden bátorságomat, (ami higgye el, nem volt könnyű), eljövök magához, hogy a problémáimról beszéljek, és akkor ezt kapom a képembe? Egy szerepjátékot?! Maga gúnyolódik velem? Ha azt akarnék játszani, akkor nem ide jöttem volna!

Gergely ezalatt ismét rágyújtott a kialvóban lévő pipájára. Amikor a fiú befejezte, szippantott egyet, és kifújta a füstöt.

- Megértem, hogy ez így elsőre talán kicsit furcsa. - szólt aztán. - De barátocskám, azt hiszem, két dologhoz is rosszul közelít.

- Micsoda? - hökkent meg a fiú, és kissé lelohadt harci kedve. - Én közelítem meg rosszul?

- Azt mondta: „Eljövök magához, hogy a problémáimról beszéljek.” De mondja meg őszintén. Valóban ezt akarja? Beszélni a problémáiról? Nem gondolja, hogy sokkal inkább megoldania kellene őket?

- Hát... igazság szerint... - bizonytalanodott el a fiú.

- A másik amit mondott: „szerepjáték”, illetve „játszani”. Csakhogy ez a legkevésbé sem játék. Mert bár lehet, hogy amit az imént a kezében tartott, az valóban egy olyan karakterlap volt, amelyhez hasonlóval már találkozhatott szerepjátékokban is. Azonban van egy nagy különbség. Mégpedig a „játék” szó.

- Én ezt kezdem nem érteni... - ingatta a fejét Péter.

- Pedig végtelenül egyszerű. Figyeljen. Egy szerepjáték során sokan egy teljesen új, nem is létező karaktert hoznak létre, hogy az ő bőrébe bújva legalább egy rövid ideig megszabaduljanak való önmaguktól, és egy fantáziavilágban barangolva előre megírt, vagy újonnan kitalált, de minden esetben fiktív „kalandokat” „éljenek át.” Ezzel szemben az én módszerem, ami lényegében a kezelés alapja is, arra épít, hogy az ember már létező karakteréből próbálja kihozni a legtöbbet, illetve a valódi, őt körülvevő világban éljen át kalandokat.

Péter most már teljesen összezavarodott. Nem értett ő már semmit.

- Kalandok a minket körülvevő, valódi világban? - kérdezte kétkedve.

- Hát persze. Hiszen ott van mindenütt. Csak ki kell nyújtani érte a kezünket.

- De hát... a világ... unalmas! - bökte ki kis gondolkozás után.

- Valóban? - mosolyodott el a férfi. - És mire alapozza ezen kijelentését?

- Ha nem volna az, nem lenne szükség sem televízióra, sem pedig számítógépes játékokra. Sőt, ha még visszább akarunk menni az időben, akkor akár azt is mondhatnám, hogy nem született volna meg a regényírás műfaja sem.

A terapeuta barátságosan nézett a fiúra, ám ő képtelen volt nem azt kiérezni ebből a pillantásból, hogy nincs igaza. Még jobban belelendült hát.

- Hogyha az egyes ember élete valóban kalandokból állna, és lépten-nyomon ilyesmibe lehetne botlani, akkor nem volna szükség fikcióra! A körülvevő világ, és maga az élet is, unalmas, sivár és kopár! Nincs benne semmi olyasmi, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítaná. Nem kellene beülni a moziba, ha az ember hős lehetne a saját környezetében. És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy milyen sok ember van a világon. Ha mindenki akkor „kalandozhatna”, amikor neki jól esik, ez a bolygó egy szüntelenül mozgásban lévő, akciódús, de egyszersmind roppant veszélyes hely is lenne. Nem mondom, biztos van egy-két szerencsés kiválasztott, akinek csupa izgalom és akció az élete, de az emberek kilencvenkilenc százaléka bizony nem ilyen. Azt kell, hogy mondjam, amit maga állít...

- Micsoda? Lehetetlen? - kérdezte a férfi, és még mindig barátságosan mosolygott.

- Az! - vágta rá a fiú. - És még csak nem is nekem kellett kimondanom! Ezt magának is be kell látnia!

Hátradőlt a fotelban, keresztbe fonta karjait a mellkasán, és még a lábait is összezárta. Ellenségesen meredt az íróasztal túlfelén békésen pipázgató terapeutára, de egyszersmind furcsa kielégültséget is érzett. Jól megmondta neki! Bebizonyította az igazát, és mivel az érvelésben nem volt hiba, az is ki volt zárva, hogy a fickó ne lássa be tévedését.

Mert hiszen tévedett! Ez az elmélet, miszerint az ember környezete nyüzsög a kalandoktól, egy nagy baromság! Irreális humbug. Épp itt volt az ideje, hogy valaki visszarángassa a felhők közül a realitás talajára ezt az elszállt alakot.

Nem úgy tűnt azonban, hogy Gergelyt nagyon megrázta volna mindaz, amit hallott. Kedélyesen lentebb tömködte pipájában a dohányt, majd egyszer-kétszer megszívta, hogy ismét erőre kapjon a parázs.

- Mondja... - szólt aztán. - Látott már unikornist?

Péter álla padlót fogott a megdöbbenéstől. Hát ez meg miféle kérdés? Arra számított, hogy az alak majd görcsösen fogja védelmezni a maga igazát. Már fel is készült mindenféle kifogásra amivel csak elő tudhat rukkolni. Na de ez...!

- Természetesen nem! - vágta rá.

- És mondja, miért nem?

- Talán azért, mert nincsenek is? - kérdezett vissza gúnyosan.

- Hát ezt meg ki mondta? - pöfékelt kényelmesen a fickó.

- Hogyhogy... mi az, hogy ki mondta?! - dühödött meg ismét. - Hiszen ez egy köztudomású dolog!

- Ahogyan régen az is az volt, hogy a nap a föld körül kering - biccentett a terapeuta.

- Miért, talán maga már látott?

- Nem. Még nem.

Péter most már teljesen biztosra vette, hogy a férfi egy őrült.

- Mi az, hogy „még nem”? - csikorgatta a fogát. - Talán arra számít, hogy elősétál egy a bokorból?

- Nem. De honnan tudhatjuk, hogy valóban nem létezik? Ahogyan azt is honnan tudhatnánk, hogy nem? Hiszen még senki sem látta. Maga, aki alig mozdult ki eddig a szobájából, honnan veheti olyan biztosra, hogy nem léteznek? És én, aki az országot is alig hagytam el? Természetesen én sem tudhatom. Talán léteznek. Talán nem. Amíg nem jártuk be a Föld minden egyes apró szegletét, és nem láttuk minden egyes pontját, addig ezt nem állíthatjuk száz százalékos bizonyossággal. De mivel a sok más teendő miatt, amit az ember magára aggat, erre nem igazán juthat idő...

- Vagyis lehetetlen! - kiáltott fel a fiú diadalmasan.

- Talán. - mosolyodott el a férfi. - Talán nem. Lehet, hogy a jövőben lehetséges lesz.

Péter úgy kapaszkodott a fotel karfájába, hogy szinte már elfehéredtek az ujjai. Álmában sem gondolta volna, hogy a délutánját egy őrülttel vitatkozva fogja eldönteni.

- Nem magának kellene a terapeutának lennie - sziszegte. - Inkább magának kellene egyhez járnia, hogy észhez térjen végre.

Gergely hangosan felnevetett, és kis híján elejtette a pipáját. Ez még inkább feldühítette Pétert.

- És még maga nevet ki engem? - villogott a szeme. - Pont maga, aki hisz az egyszarvúak létezésében?

- Úgy tűnik, nem figyelt rám. Én ezt egy szóval sem mondtam. Pusztán azt, hogy semmiben sem lehetünk biztosak. Információink és ismeretanyagunk abból épül fel, amit másoktól hallunk, vagy valamilyen formában közvetítenek az irányunkba. Az, hogy senki sem látott egyet, nem jelenti azt, hogy nincs. Ahogy azt sem, hogy van. De ezzel az erővel, mondhattam volna a jetit is, hiszen csak példa volt.

Péter a tenyerébe támasztotta a fejét. Hát ennek az őrültnek hiába beszél az ember?

- Valószínűleg a kalandot is félreértette - mondta aztán a férfi. - Én nem mondtam, hogy legyen „hős”. Nem olyasmire gondoltam, hogy lövöldözzön magát üldöző titkos ügynökökre egy száguldó kocsiból, vagy mentse meg a világot egy szupergonosztól. Az a gond, hogy az ember már automatikusan ilyesmire gondol, ha a „kaland” szót hallja. Ez mind a fikciónak köszönhető. A kalandnak nem feltétlenül kell grandiózusnak lennie, hiába próbálja ezt elhitetni velünk a populáris média.

Péter úgy döntött, nem vitatkozik. Bolondokkal nem érdemes. Ezért inkább csendben ült, és ellenségesen méregette a férfit.

- Ha már a fikciónál tartunk... maga azt mondta, azért van rá szükség, mert az élet unalmas. De hát ki tette azzá? Hát nem az ember maga? Sokat emlegetett, elcsépelt mondat, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa. De képzelje csak, ez így van. Csak az emberek ezt elfelejtették.

A fiú még mindig nem szólt semmit. Gergely felállt a székéből, megkerülte az íróasztalt, és az udvarra néző ablakhoz lépett.

- Nyilván fogalma sincs róla, hányszor lefolytattam már ezt a beszélgetést. - sóhajtotta, és elhúzta a függönyt. - Ahogy arról sem, hányan viselkedtek már úgy velem szemben, mint most maga.

- Ezek szerint nem csak, hogy őrült, de még makacs is - bukott ki a fiúból, de szinte abba a pillanatban vissza a is süllyedt a hallgatásba, hiszen megfogadta, hogy nem szól az alakhoz.

- Talán igen. Talán nem. Ki tudja? - felelte tömören, és elmélyülten figyelte, ahogy az időközben előkerült kiskutya egy darab papuccsal játszik. - Mint már mondtam, semmiről sem alkothatunk szilárd lábakon álló véleményt a megfelelő ismeretanyag hiányában. De hogy mi a megfelelő... azt nem a mi tisztünk eldönteni.

Behúzta a függönyt, és megfordult. Átható pillantása szinte keresztüldöfte a fiút.

- Pontosan tudom, mi játszódik le most magában. És nem is hibáztatom. Ha azonban a jövő héten ugyanebben az időpontban felbukkan, megmutathatom, mit jelent a kaland az én értelmezésem szerint.

- De nem fogok felbukkanni! - jelentette ki a fiú eltökélten.

Azzal felpattant, és sietve, köszönés nélkül vágtatott ki. Az ajtót pedig hatalmas csattanással vágta be maga mögött.

1. fejezet

Péter felpillantott az ódon, faragott kapun díszelgő, apró névtáblára.

„Szakáll Gergely. Terapeuta.”

Mindössze ennyi állt rajta, és ez nem segített sokat abban, hogy elhatározza magát. Mert az volt az igazság, hogy még mindig habozott. Nem döntötte el, hogy meg merje-e tenni a következő lépést. Mert ugyan vonzotta a gyógyulás lehetősége, azonban mindennél jobban rettegett az újtól, amely számtalan ismeretlen veszélyt tartogathat a számára.

Már az is hatalmas csoda volt, hogy egyáltalán idáig eljutott. Az idejét sem tudta, mikor tette ki utoljára a lábát a lakásból. Hetek, de az is lehet, hogy hónapok teltek el azóta, hogy utoljára friss levegőt engedett a tüdejébe. (Már amennyire a nagyváros bűzös levegőjét egyáltalán frissnek lehetett nevezni.)

A háta mögött két idősebb hölgy haladt el. Amikor elhagyták őt, felnevettek, majd elhangzott a „fura” szó is.

Péter lehorgasztotta a fejét. Biztosra vette, hogy róla beszélnek. De hát ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen már jó ideje toporog egy terapeuta kapuja előtt anélkül, hogy bármit is csinálna. Hát persze, hogy fura. Ő maga is fura, és fura minden, ami körülveszi. Egyáltalán nem meglepő hát, ha megszólják érte az emberek. Hozzá volt már szokva ehhez. Ha átvágott egy tömegen, vagy elhaladt néhány ember mellett, mindig magán érezte a tekinteteket, és gyakran hallott felcsendülő nevetést is. Ilyenkor mindig biztosra vette, hogy rajta nevetnek.

Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy remete lett belőle. Úgy bizony, remete. Mert hát ez rá a legjobb szó. Mi másnak is lehetne nevezni azt az embert, aki teljesen elvágja magát a külvilágtól, leépíti szociális kapcsolatait, és ha érintkezik is nagy ritkán valakivel, azt is kizárólag a számítógépén keresztül teszi. Hát persze, hogy remetének.

- Nocsak! - szólalt meg valaki a háta mögött - Csak nem ide vár?

Péter megfordult, és az őt megszólító alakra nézett. Egy meglehetősen magas, csaknem két méteres, erőteljes felépítésű, húszas éveinek a közepén járó fiatalember állt vele szemben. Állát körszakáll keretezte, vékony szemüvege mögül pedig barátságosan sütött mosolygós, zöld szeme.

- Egy órával korábban jött - mondta, majd belenyúlt zsebébe, és egy kulcscsomót vett elő.

A kapuhoz lépett, egyik kulcsot a zárba illesztette, majd erőteljes mozdulattal elfordította. A zár nagyot kattant, majd a kapu csikorogva kitárult.

- Fáradjon beljebb - lökte be a kaput, kissé féloldalra állva.

- Köszönöm.. - motyogta Péter, és óvatosan besiklott.

Most már nem volt visszaút. Nem lehetett megfordulni, és úgy tenni, mintha itt sem járt volna. Ezt már amúgy sem merte volna megtenni. A fiatalember túlságosan is határozott jelenség volt ahhoz, hogy csak úgy hátat fordítson neki.

Péter szétnézett a kapualjban. Előtte egy udvar terült el, ahonnan jobbra és balra is ajtók nyíltak, amelyek minden bizonnyal a lakásokba vezettek. A növények szépek, ápoltak voltak, és még egy kutyaházat is felfedezett, bár a hozzá tartozó kutyát nem látta sehol.

- Ide megyünk - intett a fejével az egyik ajtó felé a férfi, majd egy másik kulccsal könnyedén kinyitotta.

- Elnézést a rendetlenségért - szabadkozott. - De tudja, a sok kalandozás közben nem igazán volt időm kicsomagolni.

Péter megütközött ugyan kissé a „kalandozás” kifejezést hallva, de nem mert rákérdezni, hogy vajon mit is érthet ez alatt. Helyette biztosította róla a fiatalembert, hogy egyáltalán nem zavarja a rendetlenség. Lelki szemei előtt felderengett saját albérlete, és úgy vélte, annál semmi sem lehet rosszabb. A szétdobált ruhák, az egymásra halmozott szemeteszsákok, és a konyhában nevelődő ételmaradék-szörnyek után neki már nem lehetett újat mutatni.

A lakás egyébként nem is volt olyan vészes. A tér nagy részét mindenfelé félig kicsomagolt kartondobozok foglalták el. Bútorokat alig látott, az egyik benyíló szobát leszámítva, ahol egy faragott íróasztal állt, szemben vele pedig egy elég kényelmesnek tűnő fotel foglalt helyet.

Az átellenes szobában egy paplan volt a földre terítve, amely valószínűleg matracként szolgált, mert volt rajta még egy párna, és egy hálózsák is.

- Jaj elnézést. Azt hiszem, elfelejtettem bemutatkozni - szólalt meg hirtelen a fiatalember. - A nevem Szakáll Gergely, bár erre már biztosan rájött.

- Igen.. - felelte Péter bizonytalanul. - Egyébként én Kerekes Péter vagyok.

- Tudom. Három órára volt előjegyezve. De még alig múlt két óra.

- Valóban?

- Kérdeznék valamit. Az óraállításkor előre állította az óráját?

Péter az órájára pillantott, és kénytelen volt belátni, hogy a férfinak igaza van. Mivel alig mozdult ki a lakásból, valószínűleg legalább fél éve nem volt a kezén a karórája. Most is csak azért vette fel, hogy el ne késsen.

- Nem maga az első - nevetett fel Gergely. - Találkoztam már ilyesmivel. És persze egyáltalán nem baj, hogy korábban jött. Gondoltam, szundítok még előtte egy órát, de ha már itt van, akkor talán lássunk is neki a mókának. Erre parancsoljon.

A fiú egy biccentéssel megköszönte, majd bevonult a kis szobába, ahol az íróasztal állt, előtte a fotellel. Gergely eközben a fal mellett álló szekrényhez lépett.

- Dohányzik? - kérdezte.

Péter megrázta a fejét.

- És zavarná, ha én rágyújtanék?

Ismét csak fejrázás volt a felelet.

A terapeuta azonban cigaretta helyett egy pipát vett le a szekrénypolcon álló tartóról. Egy üvegedényből dohányt csippentett, majd komótosan elkezdte megtömni a pipáját. Péter mindezt érdeklődéssel figyelte a fotel mellől. Még sosem látott ilyen műveletet.

- És mondja, látott valami jó filmet mostanság? - vetette hátra a válla fölött a férfi, nyilván azért, hogy oldja a feszültséget.

- Ööö... nem - hazudta a fiú, és lesütötte a szemét.

Az igazság az volt, hogy az utóbbi időben szinte mást sem csinált, csak filmeket és sorozatokat nézett, valamint a számítógép előtt ült. Egyszóval egy mesterséges világot épített maga köré, amelynek lassan már kezdett teljesen a részévé válni. De hiába ült már itt, a terapeuta irodájában, még mindig nem akart megnyílni és a problémájáról beszélni.

- Ó - felelte tömören Gergely. - Akkor gondolom volt mostanában valami izgalmas kalandban része.

Már megint ez a „kaland” - tűnődött Péter. - Vajon mit akar ezzel? Lehetséges volna, hogy ez valamiféle pszichológiai teszt része?

- Igazából nem.. - felelte halkan.

- Hát az bizony nagy kár - szólt a fiatalember, és rágyújtott a pipájára. A szobát kellemes vaníliaszag árasztotta el. - Ezen akkor majd változtatunk.

Megkerülte Pétert, és bement az asztala mögé. Lehuppant a forgós bőrszékbe, és komoly, felnőtt emberhez egyáltalán nem illő módon feldobta a lábát az asztalára. Kedélyesen szívott egyet a pipájából, majd sűrű füstöt eresztett a plafon irányába.

- Kellemes ott ácsorogni? - nézett rá Péterre.

- Elnézést.. - válaszolt gyorsan a fiú, és sietve leült. De csodálkozása még így sem múlt el.

- No, lássuk csak - dünnyögte Gergely, miközben kihúzta asztalfiókját, és elővett egy darab papírt. - Mi is itt a probléma.

Tanulmányozta néhány pillanatig a lapot, majd visszadobta az asztalra.

- Egy remete - állapította meg aztán, és zöld szemét a fiúra emelte. - Nocsak, nocsak.

- Elnézést, de az...

- A bemutatkozó e-mailje volt, igen - biccentett. - Már korábban is elolvastam ugyan, de úgy véltem, jobb közvetlen a beszélgetés előtt is felfrissíteni a memóriámat. Az esete egyébként, azt kell mondjam, nem egyedülálló. Több hikkit is láttam már.

- Hikkit? - csodálkozott el Péter.

- Jobb szeretem ezt, mint a „remete” kifejezést - mosolyodott el a terapeuta. - Ennek van egy érdekes csengése. Egyébként a japán „hikikomori” kifejezést rövidítettem le ily' formán, amelyet a magafajta, visszahúzódott életformát élő emberekre szokás alkalmazni. Ez a jelenség már jelentős társadalmi probléma arrafelé. Mármint Japánban.

- Nekem mondja? - motyogta halkan a fiú. - Nekem is probléma.

- Na, majd meglátjuk, mit tudunk kihozni magából - mosolyodott el megint a fiatal férfi. - Első körben viszont feltennék néhány kérdést.

Lábát ledobta az asztalról, papírt, tollat vett elő, majd pipáját az asztali állványára helyezte.

- Kezdetnek a formaságok - mondta, és megpróbált fontoskodó arcot vágni.

Lepillantott a papírra, majd tekintetét ismét a fiúra emelte.

- Neve akkor Kerekes Péter - dünnyögte, inkább magának, mint „páciensének”, és írt valamit a papírra. - Életkora?

- Húsz éves vagyok.

- Pedig még milyen fiatal - motyogta, aztán lefirkantotta a két számot. - Foglalkozása?

- Mu... munkanélküli vagyok - sütötte le a szemét Péter.

A terapeuta felemelte a fejét, és szemüvege fölött a fiúra nézett.

- Én nem így értettem. Mi szeretne lenni?

Péter eltűnődött.

- Talán mérnök.. - mondta elgondolkodva. - Az jó sokat keres. Bár a gimnáziumban eléggé szerettem a történelmet, talán azzal lehetne valamit...

Gergely türelmetlenül intett a kezével.

- Mérnök, mert sokat keres... ugyan már. És mi volt ez a „a gimnáziumban szerettem” duma? Ezt az iskolában tanították?

Péter elhűlve pislogott, de a fiatalember nem zavartatta a magát.

- Nem azt kérdeztem, mi az a szerep, amit a környezete nyomására fel akar venni. Hanem, hogy mi az, ami valóban lenni akar. Tehát, ha így jobban tetszik: Mi az álma? Kalóz? Hős Lovag? Rettenthetetlen kalandor? Gyors kezű cowboy, a prérik ura? Vagy lehet akármi más is. Maga dönti el.

- Kalóz? Lovag? - Péter a megdöbbenéstől alig kapott levegőt. - Miről beszél itt maga? Képtelenség! Mindez lehetetlen!

A férfi jeges pillantást vetett rá. A fiú érezte, ahogy megfagy az ereiben a vér. A hang a torkán akadt, és akkor sem tudott volna megszólalni, ha kényszerítették volna. Az az átható pillantás egyszerűen nem engedte. A szobában szinte vágni lehetett a feszültséget.

A férfi néhány pillanatig még mereven nézte a fiút, majd halkan megszólalt.

A mondatot lassan, tagoltan ejtette ki, és még csak meg sem emelte a hangját, mégis, az abból áradó határozottság szinte letaglózta a fiút, akinek eszébe sem jutott ellenkezni. Pedig a mondat mindössze a következő volt.

- Soha többé ne ejtse ki ezt a szót!